Eljött a pillanat. Odaálltam a startvonalhoz. Izgatottan vártam. A várakozás csendjében dallamok érték el fülemet, elmémet, szívemet. Jóleső várakozás volt. Tudtam, éreztem, hogy minden meg fog változni. Nem tudtam mi fog történni, de sejtettem, hogy valami különleges. És akkor, ott megtörtént.
Elárasztott az erő, mégis erőtlenségben nyilvánult meg. Eldördült a pisztoly. Erőtlen voltam, összetörtem, sírtam, belekaroltam abba, aki átölelt. Átölelt, magához szorított, szeretett. Oly kedves lett számomra ott, akkor. Könnyűnek éreztem magam, futni kezdtem, de nem éreztem, hogy futok. Ő mellém állt és velem futott. Sőt Ő futott, én mintha nem futottam volna. Olyan könnyűnek tűnt a futás.
Lassan nőtt a lendület, tetszett nekem ez a verseny. Nemsokára már biztossá vált számomra, hogy a cél az életet jelenti számomra. Már tudom, hogy ha lemaradok erről a versenyről, az életről maradok le. Az örök életről.
Minden megváltozott. A táj, a fák, a madarak hangjai, az ég kéksége. Mintha más tájakon járnék. Csodálkoztam. Mint a kisgyerek, amikor felfedezi a világot maga körül. Mindenre rácsodálkoztam, minden más lett, minden szebb lett, teli volt minden szeretettel, örömmel, boldogsággal. Ha ezt én hamarabb tudtam volna! Hamarabb benevezek. Húúúú! Mennyi elvesztegetett pillanat, mennyi tönkre ment perc, óra, nap, év!
De most már boldog voltam, hogy mégis engedtem a noszogatásnak, hívogatásnak. Örömmel futottam. Jól esett, nagyon jól esett. Kicsit később derült ki, hogy akadályok is vannak. Akadálypálya. De az első akadályokat könnyedén vettem, hiszen ott volt mellettem Ő. Velem futott. Segített. Ő a Segítő.
Az sem volt nehéz, hogy megtartóztassam magam dolgoktól, hiszen ez van rendjén azoknál, akik versenyben vesznek részt. Fölösleges dolog lett sok minden számomra, ami akadályozott volna a futásban, így hát elhagytam azokat, ebben Ő is segített. Ő, az edzőm, aki velem futott. Ki hallott már ilyen edzőről, aki a versenyben velem fut? Ez nem lehet földi, ez valami földönkívüli! Hát az volt!
Sokat beszéltem Hozzá. De egyszer csak történt valami. Megszólalt, beszélt, rajtam keresztül, bemutatott az én Uramnak, Teremtőmnek, aki futásra hívott el. Az volt az élmény! Beszélgettünk Vele, a Teljességgel, a Hatalmassal, a Királlyal. És újból átölelt a szeretet és erőtlen lettem, és sírtam, és nevettem, és mindeközben futottam tovább.
Az akadályok egyre sokasodtak, az idő eltelt. Egyre nehezebbek lettek. De Ő, a Segítő, még mindig velem van. Néha lenéztem a pályáról és láttam a széles utat, amin olyan sokan vannak, és sétálnak. Néha úgy tűnt, hogy könnyebb dolguk van, de ilyenkor mindig levettem a figyelmemet Ő róla. A célról.
Úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, vagy néha mégis bizonytalanná vált? Nem! Nem levegőbe vagdosok, hanem tudom miért futok. Úgy akarok futni, hogy elnyerjem azt a koszorút, amely soha nem hervad el, vágyom a jutalomra, amely örökké az enyém lesz, amelyet az Igazság ad át nekem sok más versenyzőtársam előtt. Vágyom arra a dicsőségre, amelyet majd tőle kapok. Vágyom arra, hogy sokan csatlakozzanak.
Igazából a legnagyobb vágy a szívemben, hogy minél többen fussunk. Sokaknak mondtam, hogy csatlakozzanak, de ők hallani sem akartak. Mintha magamat láttam volna annak előtte. De mégis akadtak, akik csatlakoztak, és részesültek ennek a futásnak az örömében. Voltak, akik csatlakoztak, de nem értették a lényegét ennek a versenynek, és visszamentek a széles útra, hogy ott rohanjanak vesztükbe. Ó, Istenem, légy kegyelmes!
Nem mindegy, hogy miért futunk. Azért a koszorúért, ami elhervad, ami elmúlik, ami fényét veszti nagyon hamar, vagy az igazi ragyogó, csodálatos, örömteli pillanatokért, amelyek nem érnek véget sosem. Soha véget nem érő pillanatok! Van ilyen? - kérdeznék sokan. Van, igen, van, van. És ezek csodálatosak. És nem olyan, mint amikor kijózanodunk és véget ér a mámor, majd jön a másnapos fájdalom. Nem múlik el, nem fog elmúlni. Olyan jó.
Sok kedves futótársam van, volt és hiszem, hogy lesz. De én úgy akarok futni, hogy elnyerjem. Hogy enyém legyen az első ölelés, hogy enyém legyen az első mondat: "jól van, jó és hű szolgám..." Hiszen a cél közel van, egyre közelebb. Minden egyes nappal közeledik a Cél, közeledik Ő, aki megadta a lehetőséget, hogy futhassak, hogy Hozzá futhassak, az Ő karjaiba, az Ő keblére hajthassam fejem és megpihenhessek.
Áldott, aki az Úr nevében jön!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése