119 Zsoltár 19

„Jövevény vagyok e földön, ne rejtsd el tőlem a te parancsolataidat.” Zsoltár 119; 19

Gyermekkoromban sokszor bámultam a nagy fehér felhőtömegeket, ahogyan felhalmozódva hatalmas hegyekként tornyosultak a tiszta kék égen és egy belső vágy tört fel mindig bennem, hogy ott legyek a felhőkön, vagy azokon túl. Valamiféle vonzást éreztem egy láthatatlan országból, ami a felhők mögött rejtőzködött, szerettem volna repülni és megérinteni azt a láthatatlant, mert éreztem lelkemben, hogy az valami sokkal jobb, mint itt lenn. El kell mondjam, hogy ez a vágyam beteljesült, az űr, amit éreztem akkor lelkemben betelt. Hogyan? Megismerkedtem annak a láthatatlan országnak, birodalomnak a Királyával és Ő betöltötte a szívemet, megelégítette vágyamat és ígéretet adott, hogy testemben is ott lehetek majd. Most már tudom, hogy itt a földön csak átmenendőben vagyok, az igazi hazám máshol van.

„Mert a mi országunk mennyekben van, 

honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk;…”

Filippi 3; 20

Amikor gondolkodni kezdtem ezen az igén (119;19), nem értettem, hogyan kapcsolódik a két része a mondatnak. Hogy jövevény vagyok a földön, azt már tudom, akárcsak Ábrahám, Izsák és Jákób tudták. Sőt Dávid többször kijelenti magáról és népéről, hogy jövevények a földön. Ezek az emberek ismereték Istent, ismerték ígéreteit és hittek Benne, hitték, hogy földi életük vége tulajdonképpen a Vele való találkozást jelenti, az igazi otthonukba való jutást jelenti. Ezért nem is rendezkedtek be ezen a földön, nem földi városokat kerestek otthonuknak. Pál apostol ugyanezt az igazságot fogalmazza meg a Szent Szellem által. Én is tudom, hogy már nem ez a föld az én otthonom, hanem ahol az én Uram van, az az igazi hazám. Mindazok, akik átélik, Jézussal való találkozásukat rádöbbennek, hogy nem ide tartoznak, ahogyan az Úr mondta: „nem ebből a világból valók…”(János 17; 14)

De hogy jön ide az, hogy: „… ne rejtsd el tőlem a te parancsolataidat?” Egy másik igét idéznék:

„Azért mivelhogy mindenkor bízunk és tudjuk, 

hogy e testben lakván, távol vagyunk az Úrtól.”

2Korinthus 5; 6

Amikor az űrállomásról fellövik az űrhajót és az kirepül a világűrbe a legénységgel a fedélzeten, hirtelen maga van csak a nagy feketeség közepén megannyi villogó égitesttel körülvéve. Merre menjen, hova forduljon, milyen koordináták kellenek, hogy elérje célját és visszataláljon az űrállomásra? A segítség természetesen az űrállomásról jön, mégpedig parancsolatok, utasítások formájában. Mivel távol vannak egymástól, az űrállomás és az űrhajó a legénységgel, szükség van a küldetés sikere érdekében, hogy az űrállomás irányítsa az űrhajó legénységét. Az űrben való tartózkodás csak ideiglenes, egy bizonyos céllal történik, és mikor befejezte küldetését az űrhajó, visszatér az űrállomásra, ahonnan elindult. De visszatérni csak a parancsok által, utasítások által tud. Csak így találja meg az utat haza.

Mi is ugyanígy. Isten teremtett bennünket és küldött a földre céllal, küldetéssel. Akik elfogadtuk ezt a valóságot hittel, azok tudjuk, hogy szükségünk van az Ő parancsaira, utasításaira, hogy hazataláljunk, mert az igazi hazánk nem itt van. Itt csak ideiglenesen tartózkodunk, hogy küldetésünket véghezvigyük. Szükségünk van Isten igéjére, beszédére, igazgatására, vezetésére ahhoz, hogy ezt megtehessük és arra, hogy ne tévedjünk el a hazafelé vezető úton. Ezért hangzik el a kérés: „… ne rejts el tőlem a te parancsolataidat.” De ez csak annak a szájából hangozhat el, aki felismerte elveszettségét, mert nem találta a kiutat a nyomorúságból, és ráébredt igazi küldetésére Krisztusban, ráébredt, hogy a haza vezető úthoz eligazításra van szüksége, és ez az eligazítás csak Istentől van, az Ő parancsolatai által. A visszatérés Istenhez tehát csak az Ő Igéjén keresztül lehetséges, aki nem más, mint a testté lett Ige: Jézus Krisztus.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; 

senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.”

János 14; 6

119. Zsoltár 18

„Nyisd meg az én szemeimet, 

hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát.” Zsoltár 119; 18

Ehhez az igevershez csatolnék egy újszövetségi igét, amely így szól Jézus szájából:

„Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; 

ámde azt mondjátok, hogy látunk: 

azért a ti bűnötök megmarad.” 

János 9; 41

Ezt a mondatot Jézus a farizeusoknak mondta, akik kidobták maguk közül azt az embert, akit Jézus meggyógyított vakságából. Azt gondolom, hogy a mai keresztények nagy százaléka farizeussá vált, akik azt mondják, hogy látnak, holott igazából vakok. Olyan sokat hallani, hogy az egyik ezt látta, a másik azt látja, a harmadik meg más látásokról beszél, de semmi eredménye ezeknek a nagy látásoknak, a gyümölcsök mást mutatnak és az igazság nem több az elméletnél, messze elhagyván maga mögött a cselekedeteket.

Korunk kereszténységének ugyanaz a nagy betegsége, mint Jézus földön járásakor. A vakok azt mondják, hogy ők látók, nem kell nekik ehhez különösen Jézus, vagy Isten, vagy Isten Igéje. Mellőzik az írott Igét, törvényeket hoznak, mellébeszélnek Isten Igéjének, nagyokat mondanak, emberektől dicsőséget várnak, a feddést nem tudják elszenvedni, az igazságtól megsértődnek. És kidobják ma is maguk közül azokat, akiket Jézus valódi látással ajándékoz meg.

Mert mire nyitja meg az Úr az ember szemét? Az Ige szerint az Ő törvényének, utasításának, tanításának felfedezésére, amelyben csodák, bölcsességek, igazságok vannak elrejtve az emberi szem, szív elől. De aki tudja, hogy magától nem képes ezeket meglátni, aki tudja azt, hogy Jézus az, aki megnyitja a vakok szemeit, az Hozzá kiált, az felismeri, hogy Jézus nélkül nem láthatna, nélküle nem láthatná, nem szemlélhetné Isten beszédének csodálatos voltát.

Mindaz, aki felfuvalkodik szívében, lassan elveszti látását, amit valamikor kapott az Úrtól. Mindezek ellenére azt mondja, hogy lát, ezért bűne megmarad. Mert akinek nem több az igazsága, mint a farizeusoké, az nem mehet be Istennek országába. (Máté 5; 20)

A vakon született ember meggyógyításának történetében mindnyájan felfedezhetjük magunkat, akár a meggyógyított vak személyében, akár a „megigazult”, felfuvalkodott farizeusok személyében. Azt mindenképp láthatjuk, hogy Jézus melyik oldalán áll.

Ez az igevers (119; 18) hasonlít a jerikói vak, vakok kiáltásához. „Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” – hangzott el a kiáltás a kétségbeesett torokból, torkokból, amikor az Úr ott ment el. „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” – kérdezte az Úr. „Mester, hogy lássak.” – szólt a vak.

Mindannyian vakok voltunk, akik kiáltottunk a Mesterhez: „Könyörülj rajtam, Uram, Jézus!” És Ő megkönyörült. Megnyitotta szemeinket, hogy lássuk az Ő csodálatos dolgait. Hogy lássuk a körülöttünk levő igazi világot, amit Ő teremtett, amely az Ő szavára áll fenn, amely magában rejti minden porcikáját Istennek, az Ő bölcsességét, kreativitását. Megnyitotta szemeink előtt az Ő beszédét, amelyet láthatunk, hallhatunk. Ez számunkra sohasem szabad természetessé váljon. Ahogyan a meggyógyított vak szívében is feltört az imádat forrása, bennünk sem lehet más reakció. Soha nem tulajdoníthatjuk magunknak a látásunkat, soha nem láthatunk mást, mint amit Isten ad látnunk, soha nem szabad azt gondolnunk, hogy képesek vagyunk a látásra, mert ez bűn lenne az életünkben, ami megmaradna és kárhozatra vinne minket.

Szükség van ma arra, hogy Isten népe visszatérjen a gyökérhez, amelyből az igazi nedű árad, ahonnan az élet forrása fakad, ahonnan a látás származik és így kiáltson fel: „Uram, Jézus, nyisd meg az én szemeimet, hogy csodáljam a te igédnek csodálatos igazságait, bölcsességét, szépségét.”

Ha megnyílt a te szemed, Ő ott van előtted és megkérdezi tőled: „Hiszel-e te az Isten Fiában?”

„Ki az Uram, hogy higgyek benne?” – tedd fel a kérdést neki! Ő válaszolni fog: „Láttad is őt, és aki beszél veled, az az.” Te pedig kifakadsz és sírva ismered fel azt, aki érted meghalt, hogy te élhess, és könnyek között rebeged: „Hiszek, Uram.” És imádod Őt. (János 9; 34-38)

119. Zsoltár 17

„Tégy jól a te szolgáddal, hogy éljek és megtartsam a te beszédedet.” 

Zsoltár 119; 17

Fontos észrevennünk ebben a kiáltásban, hogy az ember nem önző szándékból kéri az életet Istentől, hanem céllal, mégpedig azzal a céllal, amire Isten teremtett bennünket, embereket: hogy az Ő beszédeit megtartsuk. Az Ő beszédeinek megtartása a megőrzésében áll.

Először is fel kell ismernünk azt a tényt, hogy Isten nélkül nem vagyunk képesek helyesen cselekedni, élni. Nem vagyunk képesek tiszta, erkölcsös életet élni. Ez a képesség meghalt az emberben, amikor hallgatott felesége szavára az Éden kertben és evett a tiltott fa gyümölcséből. Ma minden ember ezt csinálja. Kóstolgatja a tiltott gyümölcsöket, mert a gonosz ma is azzal eteti az embereket. „A tiltott gyümölcs édesebb” – súgja a fülükbe, ahogyan Évával tette. És az emberek szeretik a tiltott gyümölcsöket, és habzsolják, de a vége keserű és fájdalmas, csak ezt nem árulja el az, aki az ember elpusztítására törekszik, vagyis a sátán.

Ahogyan az első emberpár számára sem volt kellemes learatni engedetlenségük gyümölcsét, így az emberek is keserves kínok között élik meg, amikor bajba kerülnek. Szétmegy a családjuk és csodálkoznak, pedig amikor paráználkodtak akkor ez nem fordult meg a fejükben, eltulajdonítanak dolgokat, amik nem az övék és csodálkoznak, ha lecsukják őket, pedig amikor megtették, akkor nem fordult meg a fejükben.

Alapvető természetünkből kifolyólag nem vagyunk képesek jóra, nem vagyunk képesek betölteni Isteni rendeltetésünket, éspedig azt, hogy Neki engedelmeskedjünk, az Ő beszéde szerint éljünk, és azt megőrizzük, hogy átadhassuk a körülöttünk lévőknek és a jövő nemzedéknek. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, Isten be kell avatkozzon az életünkbe és kell segítsen nekünk. Jól kell tegyen velünk, ahogyan az ige mondja. Meg kell ajándékozzon bennünket azzal az élettel, amelyre születtünk. Az új élettel. Ez az új élet az Ő Fiában, Jézus Krisztusban van.

 Isten a hozzánk való jóságát abban mutatta meg nekünk, pogányoknak, hogy az Ő egyszülött Fiát adta értünk. Az Ő Fia pedig szeretetből, irántunk, bűnösök iránti szeretetből, hagyta magát megfeszíttetni, hogy kibékülhessünk Istennel, aki fiaivá fogadott bennünket. Befogadott a nagy mennyei családba minket, akik elfogadtuk Fia áldozatát, hogy velünk legyen, hogy elmondhassa az Ő csodálatos beszédeit nekünk.

Az Ő beszédei jelentik az életben maradást számunkra. Nem a kenyér, ahogyan sokan ma gondolják. Az igazi élethez szükség van Isten beszédére, igéjére. Számunkra Jézus Krisztus a testté lett ige. Ő az élet, az igazi élet. Ha megismertük Őt az még mindig nem elég. Még többre vágyik az, aki megismerte Őt. Arra, hogy megtartsa Őt, hogy megőrizze Őt, hogy vigyázzon Rá, hogy továbbadja sértetlenül másoknak, a körülötte lévőknek, családjának, fiainak, gyerekeinek.

Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem, ahogyan elmélkedtem ezen az igeversen:

     Azért kéri az ember, a megváltott ember, Istentől a jóságát, cselekvő jóságát, hogy élhessen új életet Vele, közösségben lehessen Vele, az Ő jelenlétében lehessen, de mindezt nem önző okból, hogy neki jó legyen, hanem hogy vigyázni tudjon arra a kincsre, amit Istentől kapott, és meg tudja őrizni mások számára. Ami bennem nagyon zakatol az a jövő nemzedék. Hogy Isten beszédének megőrizve tisztaságát, sértetlenségét, szépségét, tovább tudjuk adni azoknak, akik most kóstolgatják az élet gyümölcseit, akik még ez után döntik el, hogy számukra mi is igazán a fontos, milyen életet szeretnének élni itt a földön. Gyermekeinkről beszélek, meg azokról, akik ezután nőnek fel.

„Tégy jól a te szolgáddal…” – ez a kiáltás olyan ember szájából hangzik el, aki Isten szolgájának mondja magát. Minden embernek, aki azt mondja magáról, hogy Isten szolgája, annak szíve ügye Isten beszédének megőrzése mások számára, megtartása, cselekvése. Ez szolgai elhívásunknak lényege. Ezt pedig Istennel az oldalunkon tudjuk tenni, Jézus Krisztus kegyelmében és a Szent Szellemmel közösségében.

„Boldogok azok a szolgák, kiket az Úr, mikor haza megy, vigyázva talál: bizony mondom néktek, hogy felövezvén magát, leülteti azokat, és előjövén, szolgál nékik.” Lukács 12; 37

119. Zsoltár 16

„Gyönyörködöm a te rendeléseidben; a te beszédedről nem feledkezem el.” Zsoltár 119; 16

Minden szavát kielemezve és lebontva az eredeti szövegből ennek az igeversnek, megpróbálok egy szabad fordítást alkotni, hogy érthetővé tegyem még jobban a mondanivalót. Mély értelmet szánt Isten minden igéjének, ahogyan ennek is:

„Gyönyörködöm a te törvényedben, rendeleteidben, előírásaidban, szokásaidban, a számomra kijelölt részben, a számomra előírt feladataidban, munkádban, amit rám bíztál. Felvidít, hogy szabtál időt nekem, kijelöltél időt, amit nekem szántál és ezért nem hagyom figyelmen kívül és nem hagyom feledésbe merülni azokat a beszédeket, amiket nekem mondtál, amelyeket kinyilatkoztattál számomra, hogy teljesítsem azokat, hiszen ígéretek azok számomra, a te jó döntéseid azok az én életem fölött.”

Isten elrendelt dolgokat a világmindenség működésének rendjében, lefektetett törvényszerűségeket, amik által működik minden. Ugyanígy minden ember életére tervet szabott rá, időt adott mindenkinek arra, hogy felébredjen nemes feladatára, isteni küldetésére és felismerje kinyilatkoztatását Krisztusban. Akik ráeszmélnek, az Ő kegyelméből esendőségükre, és feléje fordulnak, azok számára számtalan ígéret vár Isten részéről. Akiknek Krisztus elveszi a leplet a szemükről azok meglátják Őt és akarnak Vele lenni, neki akarnak élni, nekik szabott idejüket oda akarják adni Neki.

 Isten szól minden emberhez. Hívja az embert, hogy el tudja küldeni. Érdekes, nem? Miért hívja, ha el akarja küldeni? Azért hívja, hogy Vele legyen. Azért küldi el, hogy megoszthassa önmagát minél több emberrel azokon keresztül, akik Vele voltak és vannak. Jézus ezt tette a tanítványokkal. Elhívta őket, hogy Vele legyenek, majd elküldte, hogy azt a közösséget megosszák másokkal. És a tanítványok mentek és megemlékeztek Uruk beszédéről és cselekedték azt.

Az ember természetéből fakadóan felejt. De mivel Isten teremtett bennünket, Ő ezt is tudja. Hát nem csodálatos Isten? Küldött Valakit, aki eszünkbe juttatja az Ő beszédeit. Ez a Valaki Isten kedves Szelleme, az Igazság Szelleme, az erőnek, szeretetnek, józanságnak Szelleme, a fiúságnak Szelleme, Isten Fiának Szelleme, aki által Atyánknak szólíthatjuk Istent és Úrnak Jézust. Ő segít nekünk, hogy ne feledkezzünk meg Isten kijelentéseiről, beszédeiről, ne felejtsük el, hogy milyen nemes feladatunk van.

Isten feladatai csak akkor fognak örömet szerezni számunkra, ha megcselekedjük azokat. Amikor az Úr Jézus tanítványai visszatértek küldetésükből, örömmel tértek vissza.

„Visszatért pedig a hetven tanítvány örömmel,…” Lukács 10; 17

Megcselekedték Isten beszédét, küldetésüket teljesítették, feladatukat végrehajtották és ez örömet szerzett nekik, mert Isten nem hagyta magukra, velük munkálkodott. Ezért nem csak ők voltak, akik örültek.

„Azon órában örvendezett Jézus lelkében,…” Lukács 10; 21

Gyönyörködni akarunk Isten rendeléseiben? Akkor ne feledkezzünk meg azokról a beszédekről, amiket nekünk mondott, hogy megcselekedjük azokat. Ezzel örömet szerzünk Neki is. És ha végezzük ránk bízott feladatait, megengedi, hogy meglássuk a gyümölcsöket és részesüljünk azokból.

„Boldog szemek, amelyek látják azokat, amelyeket ti láttok.” Lukács 10; 23