2014. április 18., péntek

Nagypéntek este

Annak ellenére, hogy a húsvét egy keresztény ünnep, átitatja az egész világot az ünneplés hangulata: a média ünnepi műsort szór, az állam hivatalos ünnepnapot ad, a munkaadók szünetet tartanak, "keresztény" vagy nem "keresztény" együtt megünnepli ezt az ünnepet. Örül a világ, hogy ünnepelhet. Örül a munkás, hogy szabadnapot kap és hosszú hétvégés. Örül a gyerek, mert locsolni mehet. Örül az apuka, mert elkísérheti a gyereket és ürügye van, hogy lerészegedjen, meg más felesége után nézegethet. Örül az anyuka, mert ittas férfiak dicsérgetik testi idomait, amint őket kínálgatja erős pálinkával és sokat ígérő pillantásaival. Szóval örül mindenki, minden jó és zajlik az ünnep.

Csak egyvalaki szomorú.

"Szomorú az én lelkem mind halálig; ..." Márk 14;34

Szomorú, mert a nagy öröm illúziójában úszik sok ember az árral a vesztőhely fele. Szomorú, mert Ő tudja mit jelent a halál, mit jelent a büntetés, mit jelent az elveszettség, mit jelent a megszégyenítés, mit jelent a harag, ami lesújt fentről. Átment rajta. Átélte. Tudja milyen. És azért szomorú, mert habár Ő ezt minden ember helyett tette, az emberek mégis arra fele haladnak, hogy ugyanezt átéljék. Csak a nagy "öröme" a világnak eltakarja ezt a szemük elől. Ők örvendeznek, az Úr pedig szomorú. 

Mit hordoz számunkra a kereszt? Örömet? Vigasságot? Mulatozást? Jó érzéseket? Nem. Ezt a világ "biztosítja" számunkra. A kereszt fájdalmat, szomorúságot, büntetést, szégyent, szenvedést hordoz magában, és aki ezt az utat választja, az elszakad a világ örömétől, mulatozásától, vigadozásától. Ez a kereszt üzenete a "nagy világi ünnep" közepette. Nem az öröm, nem a mulatozás, nem a szórakozás. 

Ő szomorú. És aki az övé, az sem érez másképp.

"Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok,..." János 16; 22 a)

Az ünneplés kell, az örvendezés kell, a jókedv kell, a szórakozás kell, a kikapcsolódás kell, a bulis társaság kell. A kereszt nem. A halál nem. A büntetés nem. A szégyen nem. Ezt most felejtsük el, ezt mondja a világ. Csak a pillanatnak éljünk. Használjuk ki az életünket, hiszen egy van belőle. 


NEM. Azért van a MA, hogy felnézzünk a keresztre, ránézzünk ARRA, aki ott helyettünk szenvedett, AKI a mi bűneinkért lett odaszegezve, AKIT a világ feszített meg és ölt meg, az a világ, aki ma az örömöt kínálja azért, hogy ne vegyük észre, hogy minket is lassan meg akar ölni. DE, mi nem kell meghaljunk, ezt üzeni ma a KERESZT. Isten Fia már MEGHALT helyettünk, csak ma szomorodjon meg a szívünk és lássuk meg ŐT, aki ott függ értünk és miattunk és higgyünk neki: a szomorúság nem tart örökké. A kereszt jóllehet szomorúságot okoz nekünk és ráébreszt arra, hogy bűnösök vagyunk és szükségünk van RÁ, aki helyettünk szenvedett, de nem tart örökké a megszomorodás.


"Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ..." Prédikátor 3; 4 a)

Az igazi ünneplést megelőzte a szomorúság. Ma is így van. Ma a sírásnak ideje van, holnap a csendnek és várakozásnak, holnapután pedig az örömnek. Az igazi örömnek és nevetésnek. A bűntől felszabadult szív örömének, a megnyugodott lélek örömének, a találkozás örömének, a feltámadás csodájának örömének. Ez az igazi öröm. Ez az igazi boldogság. Meglátni ŐT újra és találkozni VELE. Ez a mi örömünk, ez azoknak az öröme, akik ma szomorúak.


Mert jóllehet, hogy ma szomorúság tölti el a szívünket, mert a KERESZT rémítő látványa mered ránk, de a reménység lassan-lassan beburkolja a szomorúságot: este van, és a KERESZT már ÜRES. Elment a százados, aki meggyőződött, elment a tömeg, amely mellét verve megszomorodott, mindenki elment. ŐT is elvitték. De mi itt maradtunk és várunk. Várakozásunk közben pedig az Ő szavai táplálják reménységünket:


"... de ismét meglátlak majd titeket, 
és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem
 veszi tőletek a ti örömeteket." 
János 16; 22 b)  


2014. április 7., hétfő

119. Zsoltár 31

„Ragaszkodom a te bizonyságaidhoz; 
Uram, ne hagyj megszégyenülni!” 
Zsoltár 119; 31


„Ragaszkodom bizonyítékaidhoz, Örökkévaló! Ne engedd, hogy megszégyenüljek!” – mondja az egyszerű fordítás. Mint jól felkészült védőügyvéd, akinek elegendő bizonyíték áll a rendelkezésére, amelyek számára igenis meggyőzőek, kiált fel a zsoltáros Isten védelme, képviselete mellett, kérve az Ő támogatását abban a perben, ami átíveli életét egy hitetlen, ellenálló, istentelen világgal szemben.

Tudjuk azt, hogy Isten létezését nem kell bizonygatni, hiszen a körülöttünk lévő világ és minden egyes teremtmény bizonyítja a Teremtő létezését. Mégis Isten kinyilatkoztatta magát az Ő beszédében, kinyilatkoztatta magát az Ő népének, először Izraelnek, aztán elküldte Fiát a világ megváltására, hogy minden néphez eljussanak az Ő bizonyságai, tanúságtételei, bizonyítékai.

Akik Isten Fiában hitre jutottak és belemélyedtek Isten beszédének tanulmányozásába, azokat Isten bizonyságai meggyőzték Isten létezéséről, szeretetéről, jóságáról, tervéről és ezt akarják ezek az emberek képviselni ezután a világban. A világban ugyanis sok ember nincs meggyőződve Isten létezéséről, nem hisznek benne. Akik meg hisznek, szószólókként lépnek fel, hogy bizonygassák Isten létezését, Isten szeretetét, Isten bizonyítékaival alátámasztva beszédüket, amelyek a Bibliában találhatók.

Mi is ilyen szószólók kell legyünk, akik megtapasztaltuk Isten valóságát Jézus Krisztusban, mi, akiknek az élete megváltozott Isten beavatkozásának köszönhetően, mi, akik megismertük az igazságot és megszabadultunk e világ förtelmeitől, ragaszkodnunk kell Isten írott beszédéhez és képviselnünk kell Őt ebben a perben, amely a világgal folyik.

Néha az ember elbizonytalanodik küldetését illetően, meginog bizodalma önmagában, félelem uralkodik el rajta látván maga körül az istentelenséget, növekvő erőszakot, erkölcsi romlást, de mindig bele kell kapaszkodnunk Isten beszédébe, amely élő Isten Szelleme által és elhat a szívünkig és lelkünket felbátorítja.

„Uram, ne hagyj megszégyenülni!” – hangzik el a kiáltás. Néha a félelem, a megszégyenüléstől való félelem úrrá lesz rajtunk, lelkünk elgyengül, a test erőtlensége erőt vesz rajtunk, de nem szabad elfelednünk Urunk bátorító szavait: „Ne félj, csak higgy!” A félelem mindig a hit ellensége. Aki fél az nem tud hinni, viszont aki hisz és hitében erős, az nem fél.

A kiáltás mindig segít, amikor a félelem, a szégyenérzet, a gyávaság, az erőtlenség megjelenik és ostromgépként támadja meg személyiségünket. A kiáltás segítségkérés, a kiáltás gyengeségünk beismerése és Annak elismerése, aki hatalmas arra, hogy segítsen. A kiáltás életmentő lehet, lélekmentő lehet, a kiáltás megmenekülést jelenthet minden nehéz helyzetben.

„Mikor kiáltottam, meghallgattál engem,
felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt.”
Zsoltár 138; 3

Akkor hallgat meg Isten, amikor kiáltunk, akkor bátorít fel bennünket, amikor elismerjük előtte, hogy megijedtünk, kétségbeestünk, akkor támaszt erőt a lelkünkben, amikor elerőtlenedtünk és úgy érezzük, hogy semmire nem vagyunk képesek.

Ő viszont képes mindenre. Ő képes talpraesett, ügyes, derék szószólókat faragni minden olyan emberből, akit meggyőztek bizonyítékai, tanúságtételei, bizonyságai, hogy méltó képviseletben legyen része a hitetlen világgal szemben, hogy ebből a kozmikus perből, ami folyik a gonosz és a jó erői között, az Ő képviselői győztesen kerüljenek ki.

Az Ő győztes képviselőinek titka pedig benne van mostani igénkben: „ragaszkodom…”. Ragasszuk Hozzá magunkat Istenhez, az Ő bizonyságaihoz, beszédeihez, hogy a kételkedés, kicsinyhitűség, félelem hullámai ne tudjanak elsodorni a hittől, amely nékünk adatott.

„… és aki hisz benne, nem szégyenül meg.” Róma 9; 33