2015. január 12., hétfő

119. Zsoltár 40

„Ímé, kívánkozom a te határozataid után; 
éltess engem a te igazságod által.” Zsoltár 119; 40

Az emberi kívánság két irányba indulhat. Az egyik a bűn iránya, a másik a szentség iránya. Két ellenkező irány. Az embernek veleszületett természete nem képes irányítani a kívánságát a szentség irányába, hiszen a szentség az olyasvalami, ami nem velünk születik, nincs meg bennünk.

A szentség egy külső, természetfeletti dolog, amit Istentől kapunk, amikor megismerkedünk az Ő szintén természetfeletti valóságával, személyével, kijelentésével, közlésével, beszédével.

A bűn viszont bennünk van, velünk születik, számunkra természetes, ezért van az, hogy kívánságaink csak ebbe az irányba tudnak elindulni, mi pedig ezt nem tudjuk megállítani, ezért hagynunk kell kiteljesedni. És a bűn irányában elengedett kívánságok, amikor teljességre jutnak, akkor történnek idő előtti szexuális kapcsolatok, gyilkosságok, lopások, hazugságok, házasságtörések, veszekedések, és még sok minden más, amik napjainkban is tarkítják ezt a világot.

A kezdetben, amikor még csak egy emberpár létezett a földön, még szentség volt bennük, még közösségben voltak Istennel, de megjelent az a személy, aki ma birtokolja a bűn által az emberi természetet és felajánlott egy másik utat az emberi kívánság előtt: a bűn útját. Persze nem úgy kínálta, hogy az rossz lenne, és ma sem úgy kínálja.

 Ezért nem tudják az emberek, hogy mi a jó és mi a rossz, mindaddig, amíg megismerik a jó és a rossz igazi mércéjét, Isten, a Teremtő erkölcsi értékrendjét, amihez aztán viszonyítható a jó és a rossz. Ezért mondja ma sok ember, hogy ő nem rossz annyira, hogy megérdemelné a pokollal való büntetést, hiszen semmi olyan rossz dolgot nem tett. A sátán, az ember ellensége, ma úgy állítja be a paráznaságot, hogy abban semmi rossz nincs, egy kis kéjvágy, fantáziálás nem árt senkinek, egy kis bujálkodás, házasságtörés nem kell, hogy kitudódjon, pornófilm nézéssel senkinek nem ártunk, ha elvesszük, ami nekünk „jár” az nem baj, egy két kis hazugság nem töri be senki fejét, és akkor nem is vagyunk rossz emberek.

De, amikor az ember találkozik a természetfeletti Isten valóságával és az Ő írott igéjén keresztül megtapasztalja az újjászületést, a változást, akkor bejön az életébe valami más, mint a bűn, amire eddig kívánkozott. Bejön egy új életérzés, egy új látás, egy új szemlélet, egy új értékrend, egy új kívánság. Kívánkozni kezd Annak jelenléte után, akivel ő találkozott. Kívánkozni kezd Annak beszéde után, akivel ő találkozott. Létrejön egy vágy, egy új vágy, ami elnyomja a régit, ami elfeledteti a régit, ami elenyészővé teszi a régit. Ez a szentség. És az új kívánság a szentség után való vágyakozás.

Habár testi elváltozáson nem megyünk keresztül akkor, amikor megtérünk és befogadjuk Isten Fiát, az Igét, de lelkünkben, szellemünkben változás történik. Belül valami megszületik, ami növekedni akar, fejlődni akar, ÉLNI akar. Ez az új természet, az isteni természet, amelyet Isten szül meg bennünk, és ezt tudjuk, mert Isten nem csak megszüli bennünk, hanem táplálni kezdi az Ő Szelleme által, az Ő beszéde által, kijelentései által. És ahogy ez az új természet növekedni kezd bennünk ott belül, lassan kívül is meglátszanak eredményei, gyümölcsei.

Már nem a bűn fele indulnak kívánságaink, hanem a szentség fele. Már nem bűnt akarunk elkövetni, hanem szent cselekedeteket. Már nem kicsapongó életet akarunk élni tele hazugságokkal, lopásokkal, paráználkodásokkal, hanem Bibliát akarunk olvasni, imádkozni akarunk, beszélni akarunk másoknak arról a csodálatos személyről, aki megváltoztatott bennünket, örvendezni akarunk mindazokkal, akik ugyanazt megtapasztalták, amit mi. Mi már ÉLNI akarunk abban az új életben, amit Istentől kaptunk. És ezért Ő utána vágyakozunk, mint szerelmes menyasszony vőlegénye után, akinek hangja elég, hogy megelégítsen és örömöt okozzon.

Számunkra az életet jelenti az Ő hangja, az Ő beszéde, az Ő közelsége, az Ő jelenléte. Ezért erre kívánkozik a lelkünk mindennél jobban. És Ő nem késlekedik ezt a vágyunkat beteljesíteni.